2015. április 19., vasárnap

44. rész

Mary szemszöge:

Hogy mondják a korabeliek? Lesokkolódtam? ( Erre is Josh tanított... Ha be akarok illeszkedni, akkor nem szabad a múlthoz ragaszkodnom.) A város annyira, de annyira más. Az emberek lemosták az idő mocskát mindenről. A kivégzések helyén egy kávézó áll. Hogy lehetséges ez? Undorító és megalázó! Annyi ember meghalt ott, és most a vevők boldogan, felszabadultan  iszogatnak, meg süteményeket majszolnak? A sírás erősen fojtogat.
- A családom is itt halt meg...
- Oh... Sajnálom. Akarod, hogy elmenjünk innen?- rendes tőle, hogy törődik az érzéseimmel valamelyest. Ezt nagyra értékelem.
- Igen, kérlek... Ez felháborító! Ott olvas, meg eszik, ahol rengetegen porrá égtek. Undorító!- Josh elneveti magát.
- Mi az? Szerinted ez nem borzasztó?- felvonom a szemöldököm.
- Vicces, ahogy grimaszolsz.- sértődötten a vállába ütök és otthagyom.
- Jaj ne izélj már!- nem tudom, hogy mit jelent ez pontosan, de nem állok meg.
- Mary!- a hangjából ítélve tudja, hogy megbántott. Elkapja a karomat és megállít.
- Sajnálom. Ez tényleg borzalmas, csak olyan vicces arcot vágtál. Tényleg ne haragudj!- a hangja lágyan, selymesen szeretgeti a fülem.
- Menjünk innen légyszíves!- beleegyezés képen jelzi, hogy karoljak belé. Úgy is tettem és folytattuk a sétánkat.
A városnézés közben buzgón meséltem, hogy hol mi történt, mi hol állt, ki hol lakott.  Azt mondta, hogy olyan vagyok, mint egy történelem könyv. Ezt most pontosan nem tudom, hogy bóknak vagy gúnynak szánta.
Ő is mesélt magáról, megmutatta, hogy hol tanult, hogy hol csókolta meg az első barátnőjét és még egyéb "kellemes" emlékeket osztott meg velem.
- Gyere! Mutatni szeretnék valamit, ha még ép állapotban van... - megragadom a kezét és húzni kezdem a kedvenc helyem felé.
- Ez de izgi!- vigyorog pimaszul.
- Tudod, a város határában van egy mező. Gyönyörű. Nem tudom, hogy most milyen, de akkor... Az volt a menedékem.
- Gyalog nincs egy kicsit messze?
- Nincs? Jó, talán egy kicsit, de kibírod! Vadász vagy, vagy nem? - vigyorgok szemtelenül. Úgy éreztem rajtam a sor a pimaszságra.
- Igen, és te vagy a társam.- elkomorodok.
- Még nem tudom, hogy visszavágyom e abba az életbe.
- Mi az, hogy nem tudod? - megtorpan, így engem is visszaránt.
- Még nem gondoltam rá... Nem érzem a hiányát...- háttal állok neki. Nem akarok a szemeibe nézni. A tüzes, mogyoró szempárba. De hiába. A tekintete égeti a hátam.
- Nem érzed hiányát?- lép egy lépést előre.
- Nem hiányzik, mikor az adrenalin felpörgeti a szívverésed?...- még egy lépés, de nem reagálok.
- Mikor szétárad az ereidben? A mellkasodból indul le, az ujjbegyeidig.- ujjaival végigbarangolja az említett útvonalon. A bőröm vibrálóan pezsegni kezd érintésére. Még közelebb jön. Forró lehelete lassan, komótosan nyalja végig a nyakam vonalát. A hangja búgón duruzsol tovább a fülembe.- Mikor minden porcikád a támadást sugallja? Az energiád végig vonaglik a testeden. Mondd csak Mary! Nem hiányzik ez az érzés?- nyelek egy nagyot a válasz előtt. Megfordulok, hogy a szemeibe nézhessek. Az arcáról nem tudok semmit sem leolvasni, de a hangja... NEM! Én nem állok készen semmiféle továbblépésre.
- Nem hiányzik, tudod miért nem? Mert ez az egész elvette tőlem azt, kit a legjobban szeretek! És nem kaphatom vissza, soha. Köszönöm, de nekem ez nem kell. Így nem. Ne haragudj!- a könnyeim figyelmeztetés nélkül folynak át a lelkem állította gátakon. Nincs megállás...
- Te ne haragudj! Nem kellett volna felhoznom...- a mondatából nem derülne ki semmi, ha nem hallanám, ahogy mondja. Hirtelen sok mérföldnyi távolságra érezem magamtól.
- Gyere ide!- odamegyek hozzá, mire szorosan magához ölel. Az állát a nyakam vonalán dermedten pihenteti. A testem rázkódik a karjai közt a sírástól. Nem tudom megállítani, csak jön és eláraszt.
- Sssh. Semmi baj. Minden helyre jön, csak kell egy kis idő. Az mindent begyógyít.
- De az mikor lesz? Napok? Hetek? Hónapok? Évek? Évtizede..
- Állj! Én is tudom az időt fokozni.- a válla a kuncogástól megrázkódik, ami engem is visz magával, majd csatlakozok hozzá. Olyan volt ez a jelenet, mint kiadós eső után a szivárvány. Annyira szélsőséges. Az érzelmeim minden másodpercben megváltoznak. Egyszer fent, egyszer lent.
- Induljunk haza?- búg a fülembe.
- Nem. Meg akarom mutatni a kedvenc helyemet!- és elindulok a megfelelő irányba.

Az élénken rikító zöld fű és a színes virágok tökéletes összhangban vannak, mint akkor.
- Ez a hely egy csöppet sem változott.-  megkönnyebbült sóhajom tovaszáll a tiszta, friss, virágillattal. Egy dolog ami maradt a régi!
- Wow! Ez tényleg gyönyörű. Olyan természetes? - elnevetem magam.
- Természetes?
- És csendes.-teszi hozzá.
Ráfekszek a növénytakaróra és az eget bámulom, ahol aprócska, fehér felhők kóborolnak. Nem tudják hova tartanak. Szabadok és nincsenek egyedül.
- Tudod, nekem itt volt az első csókom...- ha már ő is elmesélte az övét...
- Szaftos részleteket!- elnevetem magam. Most komolyan?
- Véletlenül történt az egész...
- Véletlen vagy sem, halljam!
- Harrynek is megmutattam ezt a helyet... Valami okból elszaladtam előle és ő kergetni kezdett. Kis idő után megálltam, mert azt mondta nem bírja a futást. Lényeg, hogy rám esett és mikor leszállt rólam, olyan erővel rántott fel, hogy...- elmosolyodok sejtelmesen.
- Ez de cuki!- elvékonyítja a hangját.
- Naa! Ez romantikus volt.- elpirulok egy kicsit az emlék felidézésében. Istenem, olyan boldogok voltunk!
- Nem úgy, mint a tiéd.-  teszem utána, és kidugom a nyelvem.
- Tehetek én róla, hogy a lány olyan sexy-nek tartott, hogy nyáladzott a csók közben? Plusz kiharapott belőlem egy darabot, mert fel akart falni. Egy ilyen tüneményt, mint én....Megértem.- hogy mondják a korabeliek? Dőlök a röhögéstől? Vagy valami hasonló.
- Áhh! A hasam! Ne nevettess! Még a könny is kicsordul a szememből.
- Ne legyél ennyire mocsok, hogy kinevetsz!- erre még jobban kacagtam. Az arcán a vonások duzzogó ráncba alakulnak.
- Sajnálom, de ez tényleg vicces.
- Az, sajnos.- megvillantja hófehér mosolyát.

- Most mondd meg? Ki gondolta volna, hogy a csaj egy szukkubusz és meg akar ölni? Tudod milyen kár volt érte? Huh, kis anyám a csaj egy tízes skálán huszonkettes volt.
- Akkor nagyon szép lehetett.
- Dögös. A mai emberek inkább ezt mondják.
- Oh. Akkor nagyon dögös(?)- közben helyeslőn bólogat-volt? Olyan furán hangzik ez a szó, nem hinném...
- Csitt.
- Miért csittelsz le?
-Ssssh!- mérgesen néz rám. Oké.... A talaj megremeg alattunk. Valami közeleg. De mi ez? Aztán morgást hallok. Farkasok. Joshra nézek, aki vigyorogva bámul. A reakciómat nézi.! A kezeimre pillantok, amik bizseregnek. Borzongva átsugárzik az az érzés a testemen, amiről beszélt. Ne! Nem akarom! De a porcikáim az ölésre kényszerítenek, hiába küzdök ellene. Hasra fordulok és kipillantok a combközépig érő virágok között. A morgásból ítélve előttem lehetnek olyan negyven lépésre.
Hat véres farkast látok. Az egyik szájában... Elborzadva bújok vissza. Ideadja a telefonját, hogy "bepötyögjem", amit láttam.
HAT FARKAS. VÉRESEK. AZ EGYIK SZÁJÁBAN EGY KAR. Széttéphettek valakit.
Undorodva olvassa a sorokat.
TERV?- írja vissza. Megrázom a fejem és felpattanok a fűből. Tudom, hogy hülyeséget csinálok, de az a bizsergés nem hagy nyugton. Nem tudok várni! A farkasok felé futok. Az egyik kiköpte a kart és szintén megindul felém.
Remélem nem hagy cserben a képességem. Nem használtam már... egy hete? Igen.
A tűz végig vonaglik a testemen. A gyújtó szikra a véremben cikázik, és bumm! A karom épp jókor kap lángra. A dög éles, tépőfogaival felém kap. Megütöm a pofáját, mire az meggyullad. Nyüszít, majd hempereg a földön. A többi is felém rohan fog csattogtatva. Az egész mindenemet átjárja a mámor.
Önelégültséggel tölt el, hogy megszabadíthatom az embereket az e fajta vérengző szörnyektől. Az érzéseim irányítanak, mint mindig. A láng végig siklik a bőrömön.
Sokan vannak.
- Igazán segíthetnél.- kiáltok oda Joshnak, aki egyből felém siet. Nem is értem, hogy mire várt...
A hajam lobogva száll a levegőben.
Perzselt szőr és bőr szaga lappang a levegőben. Hányinger keltő. A farkasok közül kettőnek vége, és szintén kettő megsérült. De itt nincs kegyelem. Odasétálok hozzájuk és egy érintéssel lángra lobbantom őket.
Vajon Harry mit gondolna? Az övéit ölöm.
Josh elintézte az utolsó két farkast. Lángjának kósza kígyói összeroppantották az ellenség testét.
Nem akarok visszaváltozni. Megint nincs ruhám. Egy pólót öltök a tűzből. Bajtársam csak bámul, mint mielőtt szóltam volna neki a harcban.
- Öhm... Ide tudnád adni a fölsődet?-  Joshnak kell pár perc, mire eljut a tudatáig, amit mondtam.
- Persze...- kibújik az anyagból és a kezembe nyomja. Szerencsére valamennyire takar.
Óvatosan szemügyre veszem a testét. Nem gondoltam volna, hogy ilyen izmos. Most komolyan. Az ember egy vékonyka fiút hamarabb lát benne, mint egy szálkás, masszív férfit. Kellemesen csalódtam. Sokáig bámulhattam, mert mikor az arcára érkezett a tekintetem, szélesen vigyorgott rám, majd megjegyezte:"- A nadrágom ne vegyem le?"
- Mióta van az a karodon?- mutatok a szépen kidolgozott rózsákra, melyek kivirágozva tekeregnek felkarján.
- Már több éve. Talán kettő. És neked? Nem gondoltam volna, hogy vannak tetoválásaid.- mosolyog. Lenézek a bőrömre, amit fekete tűzindák fonnak át. Mi történt a piros mintával?
- Nos, nem tudom, hogy mik ezek, egyszer csak így keltem föl.
- Wow kislány! Te aztán tudsz bulizni!- kérdőn nézek rá- Szórakozni?
- Ja nem! Elvileg ez egyfajta fejlődés jele. Az egész testem át tud alakulni tűzzé, vagy valami hasonló...
- Ja, igen, láttam... Nagyon király volt! Hogy csinálod? Én is akarom! Eszméletlen!
- Királyok már az én időmben sem voltak. Miért mondod? És ez volt az egyetlen a "láttam"-on kívül, amit megértettem a mondandódból.- kínomban nevetek.
- Ez olyan, mint a szuper, vagy a csúcs, vagy a klassz mind azt jelenti, hogy tetszik, vagy jó. Asszem. Azt hiszem.
- Ez a világ olyan bonyolult!
- Egyet értek...


Harry szemszöge:

Feladtam a keresését. Nem érdekel! Itt hagyott! És én miatta szenvedtem? Röhejes. Mit is képzeltem. Isten az oka mindennek, meg a mi szerelmünk. Háh Öreg, én nem leszek a szolgád!
Túlságosan nagy hatalmam van ahhoz. Ez az oldal jobban tetszik. A sötétség. A bűnök övezete. Itt a helye az én jeges szívemnek. Nem tartozom máshová csak ide. Eladtam a lelkem az ördögnek. És akkor mi van? Semmi.
- Hé balfácán! Menj innen!- egy részeg tuskó arrébb löki a könyököm, amivel a pultnál támaszkodok.
- Héé barráátom! Te naggyon rossssz emberrrel kötözzködsssz..- egy kicsit homályosan látok. Felállok a székemről. Az egyensúlyom elhagyott abban a pillanatban. Majdnem összeestem. Talán én is egy kicsit ittas vagyok.
Az férfi hangosan kinevet.
- Szerintem meg pont jóba. Add ide a pénzed!- szorosan a karomba mar.
- Mossst koomolyannn? Eggy koccsmáábann? Eressssz el!- próbálom kirántani magam a fogásából.
- Nem, míg nem fizetsz.
- Eresssssz. El.- ha szavakkal nem lehet meggyőzni... A férfi fulladni kezd. Köhög. Elengedi a karomat.
- Kárár, hogy nemm halllgatttál rám korábbbann. Mondttamm, hogy rosssz emberrrel kötözködssz.- és a férfi összeesik. Átkutatom a ruháját. A zsebei teli vannak arannyal.
A kocsmában senkinek sem tűnt fel, hogy meghalt, így gond nélkül elsétálok, igaz egy "kicsit" imbolyogva.
Így telnek a napjaim. Tizenhárom embert öltem meg EDDIG hidegvérrel, gondolkodás nélkül, egy röpke pillantással. És akkor mi van?

Egy héttel ezelőtt:

Kint vagyunk a dombon, Bridge City-ben. A Nap kellemesen süt le ránk. A lágy szellő belekap hosszú, puha, vérszín hajába. Puha bőrével engem érint. Egyikünk sem mond semmit, mert tudjuk, hogy mit gondol a másik. Sötétbarna szemeiben tisztán látom magam. Vagy ez mégsem én vagyok?  Az alaknak hosszú szarvai vannak és patái. Mary megriad. Hiába kérdezem, hogy mi történt, nem válaszol, csak fut. Vagy inkább elragadják? Igen. Végül eltűnik. Hiába kapálózott, nem tudott megszökni. Ott hagyott. Mikor hátrapillantok az az alak, a szemeiből, az áll előttem.
- Túl sok benned a fájdalom fiam. Én megszüntethetem a kínlódásod. Nincs több gyötrelem, nincs több érzés, csak egyezz bele az akaratomba. Csatlakozz hozzám, és a lány újra a tiéd lesz.
- Csak mondj igent, és újra érezheted, csókolhatod őt.- nem kell sokat gondolkoznom. A hiány túlságosan emészti szívem.
- Igen, Uram.- majd meghajolok előtte.

Hangos zihálással ébredek fel az idióta álmomból. Ez valamiféle ittas képzelgés volt? Mert ha igen, akkor nagyon valódinak tűnt. Kikelek az ágyból, hogy megmossam az arcom. Amint hozzáérek a jéghideg vízhez, csípni kezdi a bőröm.
- Mi ez?- a Hold gyenge fénye csak nagyon haloványan világítja meg a fájdalom forrását, ami egy jel. Egy csillag talán. Mi a...? Eladtam a lelkem a sátánnak!?...

Sziasztok!
Úgy érzem, hogy ez a rész nagyon gyenge lett... Vélemények? :*  <3
XxB

2015. április 5., vasárnap

43. rész

Mary szemszöge:

Josh egy régi, kopott térképet hoz elő. A dátuma alapján az én koromban készülhetett. Jézusom! Ennyire régen volt? Nem is értem, hogy mi történt velem.
- A testem mióta van itt? Vagy hogy került ide? Egyszer csak feltűntem, vagy hogy lehetséges ez? Te honnan tudtad, hogy ki vagyok?- tisztában vagyok vele, hogy már túl késő a kérdezősködéshez, de most, vagy soha...
- Nem tudom. Egyik este átmentem az egyik vendégszobámba, és ott voltál, meztelenül.- az utolsó szóra az arcom lángokba borul. Ez annyira megalázó. Ő öltöztetett fel... De legalább ne lenne az arcán az a kaján vigyor, amitől még jobban szégyenlem magam.
A térképen be van jelölve az útvonal, ahol Ő járt. El kell menjek azokra a helyekre, hátha hagyott ott valamit nekem. Valamit, amit az idő vas foga nem rágott meg.
- A végső ponton van eltemetve.- mondatára,  mintha a szívembe ezer egy tűt szúrnának. Vérzik. Napok óta.  És aki ezt a kegyetlen pusztulást megállítja, halott. Az állkapcsom összeszorul, a fogaim csikorognak. A könnyektől összefolyik a világ. Nem Mary! Most nem érünk rá erre. Veszek egy fájdalmasan mély levegőt, és megpróbálok koncentrálni.
- Hogy halt meg?- a kérdés akaratom ellenére bukik ki belőlem. Josh rám mered, és egy pillanatra, egyetlen, mégis hosszú pillanatra, csak bámuljuk egymást. A világosbarna szeme elnyeli az enyémet. Apró, izzó mintákat vélek felfedezni a mogyoró kellemes, meleg, barátságos hátterében. Miért tartom szépnek?
Majd végül pislogva, értetlenül elfordul tőlem. 
- Nos...- megköszörüli a torkát- Volt egy hatalmas csata, ami több száz vadász, démon vérét követelte.- mély, búgó hangját bemocskolja a gyász.
- Mikor történt ez?- inkább cincogás ez, mint kérdés...
- 1692.- lehunyja a szemeit.
Istenem! A vér kifut az ereimből, de ki kergeti? Talán a döbbenet? Huszonkilenc éves volt. Nagyon fiatal...
- Mi a baj?
- Semmi.- majd feláll és otthagy. Utána egyedül, magányosan meredek a térképre, vagy a padlóra?  Nem tudom.
Óráknak tűnő percek múlnak, míg fel nem eszmélek a bambaságból.
Nem bírom tovább!
Ezt mindenre értem. Az érzésekre, a magányra, az életre...  De talán létezik megoldás, ami nem a halál. A magányra már biztosan van. Felállok a székből és elindulok felfedezni az otthonom.

Minden olyan "modern" és masszív. Nem tudom, hogy hányan lakták ezt a házat, de rendesen átformálták. Habár ez olyan, mint egy emberi test. Lehet, hogy a külsőt megváltoztaják, de a csontozatot nem tudják.
Ez a világ telis teli van újdonságokkal. Annyi mindennel nem vagyok tisztában. Például odakint? A zaj forrása az autó(?), a busz(?). El nem tudom képzelni, hogy milyen lehet bennük ülni.
Vagy ha a lakásban maradunk. Lámpák? Az én koromban gyertyával világítottak, Itt meg? Csak felkapcsolod és világosság van. Kávéfőző? Mondjuk eddig a kávét sem ismertem. Talán a gazdagok akkoriban igen, de mi? Nem. Tv? Istenem, az az egyik legérdekesebb dolog a világon. Ki gondolta volna, hogy az ember mindenről egy szempillantás alatt tudomást szerez? Én nem, az biztos.
És ezeken a dolgokon kívül még minden más, új és idegen. A zene, a viselet, a beszéd. Az emberek. A természet. Minden. Nem merek kimenni a lakásból.

A ház egyetlen helyiségében nem voltam, és az a padlás. A lépcső, ami felvezet, el van dugva egy szekrénybe. Találó. A kíváncsiság átveszi felettem az irányítást. Ha valami el van rejtve,  akkor az vagy értékes, vagy bizalmas. Szóval szerintem senki sem hibáztathat, ha felmegyek és szétnézek.
Bútorok, ruhák, képek vannak itt. A könyvek a padlón szanaszét hevernek. Nem hinném, hogy az elmúlt tíz évben lett volna itt takarítva, de ez is azt bizonyítja, hogy nem sűrűn járnak ide fel. Leülök egy kanapéra, ami magányosan fekszik a padlón. A legelső könyvet a kezembe veszem. Amint lapozni kezdem, elerednek a könnyeim. Ez azaz iromány amit Ő adott nekem. Aztán megtaláltam. A bejegyzését.

Harry Styles 1687;

Ez az egész életmód egy kész káosz, ami felemészt. Az érzéseim viharában elvakultan keresek valakit, aki nem is létezik.
Nos, most magamról kéne írnom, de én inkább nem teszem. Az emberségem utolsó halovány lángjában nem magamról írok, hanem róla. Róla, aki nélkül nem vagyok önmagam. A másik felemről, akinek szeretnék még ebben a nyavalyás könyvben helyet hagyni. Hiányzik a tüzed az én fagyott szívemből, Mary. Minden érzés kihal belőlem, de egy valamiben biztos vagyok, SZERETLEK. Mióta eltűntél nem vagyok önmagam. Olyan dolgokat teszek, amiket a világért se tennék. De ha nem lehetsz itt, akkor mi értelme is van a világnak?
Annak ellenére, hogy azt írtam, hogy nem fogok magamról írni, hát mégis megtettem. Sajnálom, és kérlek, bocsájts meg azért, amit a jövőben tenni fogok.
Örökké szeretni és keresni foglak.
                                                                                                                                        H.S   

Az érzelmeim tombolnak a testemben. Olyan, mintha szét akarnék szakadni. Remegek.
Istenem!
Egy pillanatra betekintést nyerhettem a fejébe, a lelkébe. Ettől az enyém megtelt gondolatokkal, érzésekkel.
Ez túl sok(k) volt.
Nem kapok levegőt. Nem vagyok képes a légzésre.
Minden homályos. A könnyektől? Igen, bizonyára.
Csakhogy a padlás elsötétül.

Harry szemszöge:

Most mégis mit kellene tennem? Belepusztulok a tehetetlenségbe. A boszorkányoknál lebuktam. Elvesztettem a kötelességemet. Nem voltam képes megölni őket, mert segítettek. És csak ez számít, ami nagy hiba.
Olyan üresnek érzem magam. Minden érzelem mentes. Nem. Csak a düh, és a keseredettség marad a nyakamon.
Annyi ártatlan vére kötődik a kezemhez, annyi kiontott lélek...Megőrülök.
Eddig is egyedül voltam, de most nem tudok belenyugodni, tovább lépni.

Már nem napokról, hetekről, hónapokról beszélünk. Egy év telt el. 1863 van.
Annyira hiányzik! Szavakba nem írható, amit érzek.
A múlt folyamatosan kísért. Minden egyes városban van egy, két lány, akinek azt hiszem, hogy Ő az. A szemem sem bírja már ezt a folytonos őrlődést, sóvárgást utána. A magány rátelepedett a látásomra, vagy segíteni akar nekem a továbblépésben? Ki tudja...

A szívem lassan, fokozatosan, megfagyott. Semmi nem hat rá/rám. Az érzelmek kikapcsoltak, nincsenek.
Egyre jobban érzem magamban az ébredő gonoszt. Mindig odabent volt?
Egyre jobban vágyom a forró vérre, a halál szagára. Beárnyékolja a lelkemet a sötétség. Hívogat. Próbálok ellenállni, de már nem számít, hogy mit csinálok. Ha rosszul cselekszem, senkit sem érdekel. Sőt... Nem kell senkitől bocsánatot kérjek. Nincsenek következmények, vagy ha lennének is, nem érdekelnek. Senki/semmi sem számít.

Mary szemszöge:

Josh duruzsoló hangja ébresztett fel. Mi történt?
- Huhh, már azt hittem...
- Nem öltem meg magam, és nem is tervezem. Fontosabb dolgok is vannak az önsajnálatnál.- ezt el sem hiszem, hogy én mondtam! Ekkorát hazudni...
- Örömmel hallom. Nagyon rossz volt látni, hogy szenvedsz........ Szóval? Mit akarsz csinálni?
- Elég volt idebent! Ki akarok menni! Mutasd meg a várost!
- Ki vagy te, és mit csináltál Mary-vel? - mosolyog. Nagyon szép mosolya van. (De nem olyan szép, mint Harry-é. A fejemben, nagyon mélyen mondja valami kis csintalan emberkeféle.) Nem tudom, hogy mi ütött belém, de azt veszem észre, hogy csatlakozom hozzá.
- Ki a depiből, és irány a város!- a kezét nyújtja felém, amit elfogadok, annak ellenére, hogy nem értem, hogy mit mondott. Mi az a depi?...

2015. március 15., vasárnap

42. rész

Mary szemszöge:

Ezek után még elvárják, hogy folytassam a vadászatot? Ez ki van zárva! Inkább halok meg, minthogy azt tegyem, amit várnak tőlem! Igen, meg akarok halni!  Ha  Harry nincs, akkor minden értelmetlen. Nincs értelme megöregedni, ha nincs kivel. Nincs értelme szeretni, ha nincs kit. Nincs értelme ébren maradni, ha az álmaidban láthatod ŐT. Nincs értelme itt maradni, ha nem ízlelheted a csókját, nem érezheted az ölelését, a szerelmét.
Egyedül vagyok.
A magány szürke, üres ködben szorítja össze a testem. Fáj. A lelkem hiányzó darabjai örökre elvesztek. Szívem tátongó lyukként, kietlen, elhagyatott gomolyként dobog tova, de bár ne tenné.
Nem mozdulok. Nem is tudnék. A végtagjaim megállíthatatlanul remegnek.
Akárhányszor lehunyom a szemem, csak ŐT látom, csak ŐT hallom. A kedvenc emlékeim számtalanszor átfutnak az elmémben. Ilyenkor egy pillanatra, egyetlen pillanatra nem érzem a valóság kegyetlen, keserves játéka okozta fájdalmat. A sötét szoba hűvös, vörös falai sem tudnak megvédeni a ténytől, hogy Ő már nincs velem.

Három napja gyötör a gyász, és jelen pillanatban úgy érzem, hogy sohasem fog elmúlni. A fekete vastag burok nem akar eltűnni. Nem látok túl rajta.
A könnyek vörösre marják  bedagadt szemeim, akárhányszor útnak erednek.
Az álmatlanság sötét karikái pimaszul, vigyorogva tekintenek vissza reám a tükörből. Nem alszom már két napja. Egy szemhunyásnyit sem. Nem akarok. Álmaimban mindig velem van. Mintha semmi sem történt volna. Ott boldogok vagyunk. A halála csak egy gonosz, ördögi rémálom, nem a valóság. Érzem a közelségét, hűs bőrének üdítő illatát, hallom hangjának karcos dallamát, látom ragyogó zöld szemeit, miket a gödröcskés mosolya összeszűkít. De mikor felébredek minden erősebb lesz. A hiánya, a gyász, a magány. A csalódottság elkeserít.  Az elvesztése felemészt.

- Nem tűröm ezt tovább! Mary, tovább kell lépned! Az emberek meghalnak.- hogy mondhatja ezt? Nem reagálok a jelenlétére egyből, csak bámulom tovább a szekrényt, ami velem szemben álldogál. A testem egy forró könnycseppet még kifacsar magából, mielőtt válaszolnék.
- Te nem ismerted őt.- napok óta először szólalok meg. A hangom kínnal, gyötrelemmel teli halk dallamban hallatja magát. Az arca megrándul e hallatán.
- Igazad van, nem ismertem, de... azt az embert én ugyan nem siratnám. Egy szörnyeteg volt, és utálom a gondolatot, hogy miatta szenvedsz. Egyél!- egy "szendvicset" nyom a kezembe. Az utóbbi időben nincs étvágyam. Egy falat sem megy le a torkomon. Nem érezem az éhséget.
- Hogy mondhatod RÁ, hogy szörnyeteg? Ő volt a legbecsületesebb, legszeretnivalóbb, legönzetlenebb ember, akit valaha ismertem.
- Több ezer embert  ölt meg, puszta szórakozásból és...
- NEM!- közbevágok a mondandójának. Remegek. Tudom, gyerekes viselkedés, de befogom a fülem, hogy ne halljam, amint Harryt ócsárolja.
- De! Az útja során rengeteget gyilkolt, hidegvérrel. Szövetséget kötött az ellenséggel, az ördöggel, a szörnyek oldalán harcolt. Szóval, ha követni szeretnéd őt a halálba, ki kell, hogy ábrándítsalak kicsi szívem, te túl jó vagy a pokolhoz, mert, hogy ő a legsötétebb bugyrában, valahol egy díszpáholyban van az is biztos.- szavai maró savként csípik a lelkem megmaradt részét, ami lassan elfogy. Lehetetlen, hogy Harry ezt tegye! Ki van zárva!
- Hol gyilkolt pontosan?

Harry szemszöge:

Nem tűnhet el valaki csak úgy! Nem hagyna el köszönés nélkül. Nem tenné.....vagy igen?  Egy hét telt el, és sehol semmi. A helyiek szerint nem járt a városban az eltűnése után. Mi történik?
Olyan furcsa érzésem van. Nem tudom megmagyarázni, de különös.
Ideges vagyok. Több napja egy szemhunyásnyit sem aludtam. Valaki elvihette? Ha igen, akkor ki?

Ez a várakozás megőrjít! Dühös vagyok, dühös az egész világra. A harag ott burjánzik az ereimben és nem tudom uralni. Minden egyes mozdulattal átfut a testemen.
Hiányzik. Nagyon. És. Nem. Nyugszom. Míg. Meg. Nem. Találom.
Tudomásomra jutott, hogy pár mérföldnyire Bridge City-től van egy boszorkány tanya. Mi van, ha ott van? Ha elkapták őt?
A némaságba burkolózó éjszaka csillagai ragyognak a tiszta égen. A lépéseim halk nesze az  állatokat beszédre készteti. A hatalmas ház villanyai feloltódnak. Ennyit a rajtaütésről. Az ajtóhoz sétálok és bekopogok. Nem kell tudniuk, hogy ki vagyok, nem igaz? Egy nő nyitja ki az ajtót. Talpig feketét visel, és az anyag az arcát is takarja.
- Jó estét! Úgy vélem ez az a hely, amit keresek. Segítségre van szükségem. Meg kell találnom valakit.- nagy erőlködésbe telik kimondani ezeket a szavakat, és nem egyből nekiesni a bestiának.
- Jó estét. Kérem, fáradjon beljebb!- a hangja alapján arra következtetek, hogy fiatal.
Belülről a ház tökéletesen hétköznapinak tűnik, míg el nem mormol egy varázsigét. Csak utána jelennek meg a varázserejű tárgyak, a halott állatok tetemei, a főzetek és a könyvek,.. Bevezet egy szobába, ami tele van tükrökkel. Egy gyertya ég, de annak fénye betölti az egész helyiséget.
- Üljön le!- rámutat egy székre. Kihúzom, és ő közben velem szemben foglal helyet.
- Nos, kit keres?
- A leendő feleségemet.- szűk szavú vagyok, nem akarok sokat elárulni RÓLA.
- Adja ide a kezét, és gondoljon rá!- gyanakvóan, pár pillanatot habozva,  de úgy teszek, ahogy mondta. Lehunyom a szemem és megérintem a kezét. A bőre hideg és érdes. Hasonlítani sem lehet az én Marym kezecskéjéhez. De aztán ez a véleményem határozottan megszűnik létezni. Azonnal kinyitom a szemem. Miféle trükk ez? A nő felfedi előttem az arcát. Ő az. Még a  legutolsó tincs helye is megegyezik. Mary feláll és az egyik tükörhöz sétál. Elmormol egy igét. A tükörben fekete füst jelenik meg. Újból és újból próbálkozik, de az eredmény ugyanaz.
- Semmi.- elmosolyodok a hangszínén. Morcos, duzzogó.
- Hogy-hogy semmi?- emlékeztetnem kell magam, hogy ő egy boszorkány.
- A lány nincs itt.
- Mi az, hogy nincs itt? Keresd tovább!- ezt nem értem.
- Átver engem? Nem is létezik ez a személy.
- DE, LÉTEZIK!- két pislantás sem kell hozzá, hogy a haragom eluralkodjon rajtam.
- Akkor ebben a világban nem létezik.
- Micsoda? Keresse, mindenhol! Nem érdekel, ha az egész mindenségben kutakodik, csak találja meg ŐT!- kétségbeesetten, elgyengülten kérlelek egy boszorkányt, hogy segítsen nekem. Mi történik velem?...

2015. március 7., szombat

41. rész

Harry szemszöge:

Kedvesem ruhátlanul áll előttem. Csak azok a nyavalyás lángok takarják előlem gyönyörű, bársonypuha testét. Amint közelítek felé, a tűz egyre határozottabban  menekül előlem.
- Mrs. Styles! Felvilágosítana afelől, hogy mi történt, mielőtt a szellem megzavart minket? Az emlékeimet fel kellene eleveníteni...- először is, tudom, hogy a mostani megszólításom mit vált ki belőle. Érzem, hogy miképp hat reá. (Összerezzen és elönti a forróság.) Másodszor, ha nem sejtenétek, tökéletesten tisztában voltam azzal, hogy mit csináltunk. Egy kacér vigyor jelenik meg az arcomon. Mary mocorog előttem, hátrál. Érzi, hogy a lángok egyre bátortalanabbul fedik a testét.
Megköszörüli a torkát, majd megszólal:
- Nos, Mr. Styles.... Elég szenvedélyes módon próbálta befolyásolni az érzelmeimet.- hangja rekedtes, bátortalan. Nem kell sok fény, hogy lássam, orcája pírba burkolózik. Ez elégedettséggel tölt el.
Lépek egy lépést előre.
Mary maga elé kapja a kezét, hogy biztosan ne lássak semmit a kívánatos testéből. Nem tetszik, hogy takarja magát előttem. Nem tetszik, hogy önbizalom hiánya van. A nap minden egyes percében végigcsókolnám puha, selymes bőrét, és mondogatnám, hogy mennyire tökéletes, és, hogy mennyire szeretem.
Az arcán egy pillanatra az ijedség jeleit látom. A magabiztosságom megcsappan egy pillanatra.
- Én? Befolyásolni? Önt?  Hogyan?- kajánul mosolyogni kezdek. A hangom akaratom ellenére is mélyebb lett, dörmögőbb.  Mary ízlelni való szája vigyorra húzódik. Nem akarja kimondani azokat a szavakat.
Megteszem az utolsó lépést, ami elválaszt tőle.
Vékony, formás teste az enyémnek simul. Kerekded mellei a mellkasomnak nyomódnak. Per pillanat le akarom tépni az összes fölösleges ruhát magamról, hogy érezhessem közelségét.
Szaporábban veszi a levegőt. Lehunyja szemeit. Idegességében az ajkába harap. Oh, Istenem! Már maga a látvány mámorító, és hát ....khm...
Mary kérdőn néz rám, majd még jobban elpirul.
Adok egy csókot a nyakára, melytől kirázza a hideg.
- Már emlékszem.- búgó hangon a fülébe súgom. Törékenynek tűnő teste megremeg csiklandozó leheletemtől.
Átölelem a derekánál fogva és a lehetetlennél is közelebb húzom magamhoz. Mintha egybe akarnánk forrni.
Ajkaimat fel- le járatom a kulcscsontján lassan, komótosan.
A lábai lassan felmondják a szolgálatot és összecsuklanak. Gonosz vagyok, de már alig vártam, hogy eljöjjön ez a pillanat, hogy az ölembe kapjam.
A teste egyre forróbb, már szinte éget. Kénytelen vagyok lehűteni egy fagyos csókkal.
Felszisszen, mikor jéghideg szám az övéhez ér.
- Olyan tiszta, olyan ártatlan vagy. És csak az enyém.- suttogom az ajkaink közzé.
- Csak a tiéd.- sóhajtja gyengén, erőtlenül. Ez elindít bennem egy lavinát, amit már nem lehet megállítani. Csak sodródtunk az árral.

Másnap, vagyis ma reggel a lehető legboldogabban ébredtem.
Felkelek a puha, füves talajról, és Maryt keresem. De ő nincs itt.
Hol van? Nem menne vissza a szállásra nélkülem. Nem hagyna itt életünk legszenvedélyesebb éjszakája után, hacsak... Megbánta? De bolond vagyok! Elindulok a házhoz.
Mikor belépek a szobánkba,  egy férfit vélek felfedezni az ágyon háttal ülve nekem.
- Üdvözlöm! A nevem Evan Moore. Az új társa.- mondja, miközben felém fordul.
- Elnézést, hogy mondja? Miféle társ?
- Tudja ön, hogy miféle. Igaz, nem pótolhatom Miss Warren-t, de igyekszem.
- Megtudhatom, hogy a hölgy hol van? Mi történt vele?
- Urunk úgy gondolja, hogy önök túlságosan is közel kerültek egymáshoz, és e kapcsolat miatt nem végzik a feladatukat megfelelően. Nem tudom, hogy hol van  Miss Warren, de bizonyára ő is új társat kapott.- összeszorul a torkom. Istenem miért csinálod ezt velünk? Szeretem Mary-t és ez nem hátráltat minket  egy harc során sem. Ezt nem hiszem el.
- Kérem távozzon!
- Attól tartok nem tehetem. Higgye el, én sem lelkesedem, de ez van.- dühös vagyok. Nagyon dühös! Hogy tehetik ezt velünk? Hol van Mary? Ilyet még sohasem éreztem. Előjött egy számomra ismeretlen érzés, ami nem akar csillapodni. Ez nem más mint a vérszomj. Nem tudom kordában tartani! Eluralkodik rajtam! Érzem, hogy bejárja az egész testem, és az ujjbegyeimen keresztül akar kitörni belőlem. Fojtogat. Összeszorít.
- Hol van?
- Mint már azt említettem, nem tudom.- összeszorítom a fogaimat. Csikorognak, nyikorognak.
Remegek. Egy morgás követében elviharzok az épületből. Csak egy gondolat van a fejemben. Na jó, kettő. Az egyik, hogy vissza akarom kapni ŐT, a másik meg, elkapom és levadászom azt, aki ezért a felelős, legyen az bárki is.

Mary szemszöge:

Ez a reggel felettébb zajos. De miféle hangzavar ez? Nem akarom a szemeimet kinyitni, de a kíváncsiság nem hagy aludni. Mikor győzött felettem az érdeklődés, lesápadok a látottaktól. Hol vagyok? A szoba falai vörösek és masszívak. Odasétálok a  kemény felülethez, majd megérintem. Hideg. Mi ez a falon? Vér? Jézusom, vérrel kenték be? A mennyezet koromfekete és lóg róla valami. A szekrények sötétek. Az ágy félkör alakú és egy mintás takaró van rajta, Ilyet még nem láttam.
Nem tudom, hogy a zaj honnan jön. Nincs a szobában ablak, de az ajtóból nagy fényáradat jön.
Hogy kerültem ide?
Hol van Harry? Bizonyára kint van.  Ezzel a gondolattal nyugtatom magam, de egy kis emberke a fejemben azt sugallja, hogy nem lesz ott.
A szívem eszeveszett vágtára kél, mikor kimegyek a szobából. Az idegességtől bukfencezik a gyomrom, a félelemtől bizonytalanul, remegve mozdulok. A ház elrendezése ismerős, de még sohasem jártam itt.
Követem a fényt, ami egy hatalmas ablakból árad. Minden hófehér, a falak, a bútorok. A szekrények ajtajain tükrök vannak. Odasétálok, hogy szemügyre vegyem magam.
A hajam szanaszét áll, és tudom, hogy nem csak az alvástól. Megérintem az ajkaimat, mik egy csöppet dúzadtak. Elmosolyodom.
Mi ez a különös ruházat rajtam? A bő, fekete anyag a combom közepéig ér, és szavak vannak rajta. Próbálom elolvasni. Sex Drugs & Rap. Ez mit jelent?
Az egyik ajtó kinyílik. Egy férfi sétál be rajta, szintén fura viseletben. Fekete tincsei oldalt rövidebbek, a feje tetején hosszabbak és fel vannak állítva(?). Világosbarna szemeit hosszú fekete szempillák veszik körül. Lágy vonásai figyelem felkeltőek. A fülében egy nagy, fekete fülbevaló van.
- Hol vagyok?- a hangom megremeg. A szívem majd kiugrik a helyéről.
- Nem hol, hanem mikor?- ezt nem értem.
- Mikor?- kérdezek vissza.
- 2015.- elsápadtam.
- Ez lehetetlen. 1682 van.- dadogtam. Ezért nem találok semmi korombeli eszközt? Bármennyire is szerettem volna nem hinni a férfinak, a tárgyak meggyőztek. Édes. Jó. Istenem!
- Hogy kerültem ide? Hol van az úr, aki velem volt?
- Új társat kapott. Egy egész életen át kutatott utánad, és a helyzet eldurvult. Megtagadta a küldetését, egy vérszomjas fenevad lett belőle. Megkeseredett az irántad való vágyakozásban. Majd végül...- a hangja elhalkult.
NEM! Ez csak egy rémálom! A könnyeim fojtogatnak. A lelkem felhasad, megszakad. Az üveges szívem apró szilánkokra törik. A térdeimre zuhanok, nem érdekel, hogy beütöm őket. Hallom a könnyeim cseppenő koppanását a padlón. Meghalt. Vége van... Vége!
A férfi letérdel mellém és a hátamat simogatja,
- Azért vagy itt, mert szerelmesek voltatok. Nem szabad két társnak együtt lennie...- hangját kormos gyász borítja.
- Mégis.... miféle szabály e..- nem tudom végig mondani. A könnyek az utolsó lélegzetnyi levegőmet is kiszorítják belőlem.
- Ez nem szabály. Isten azért teremtett minket, hogy megszüntessük a gonoszt. Ez a fő célunk. Ha szerelembe esünk, akkor nem ez lesz a legfontosabb, hanem a másik, és ez nem történhet meg.- ez egy hatalmas butaság. Azért, mert boldogok voltunk? Azért kellett meghalnia? Miattunk?
- A nevem Josh.- megfogta a kezeimet és felsegített. Csak ennyi? Josh?
- Az én nevem...- szipogtam.
- Tudom.- a szemei mélyen beszippantják az enyéimet.
- Mi ez a ruha?- két ujjam közzé csípem az anyagot.
- A pólóm.- kérdőn néztem rá. Az én időmben a férfiak nem viseltek ilyeneket. Harry nem hordott mást, csak inget. Egy újabb hullám tombol át a testemben.
Az orromban még megragadt az illata.
Lehunytam a szemeim és elképzeltem magam előtt, ahogyan mosolyog rám. A kis gödröcskéket amik mélyen süppednek arcába. A gyönyörű, zöldellően ragyogó szemeit, amiket  ha elér a jókedv, huncutul vigyorognak rám. A barna, kunkori tincseit amelyekbe a minap élvezettel túrtam. Otthon éreztem magam, biztonságban, melegségben, szeretetben.
De mikor kinyitottam a szemem a torz valóság fogadott, ahol minden hideg, ismeretlen, félelmetes. És egyedül vagyok. Egyes egyedül.
- El kell mennem innen.- habogtam.
- És mégis hova mennél? Én vagyok az egyetlen akit ismersz, és viszont ismer. Ne bolondozz már.
- Hol is vagyok pontosan?- a mellkasomban az a nyomó érzés nem akar megszűnni. Az üresség tátongó lyukként szippant magába. Minden egyes másodpercben egy csipetnyi rész belőlem, eltűnik a sötétségben. A gyászban.
- Ez kérem szépen az a ház, ahol felnőttél.
- Salemben vagyunk? Ez az a ház?
- Igen.- ezért volt ismerős... Istenem, ez csak egy rossz álom.
- Mary, én vagyok az új társad....

2015. február 7., szombat

40. rész

Mary szemszöge:

- Félek.- itt állunk a tenger kristálytiszta vize mellett, a homokos parton.
- Nem lesz semmi baj, itt vagyok.- mosolyog Harry bátorítóan, megnyugtatóan.
- Mi van, ha fájni fog?- gyomromat a gordiuszi csomóhoz tudnám hasonlítani. Az idegesség végig cikázik a testemben. A végtagjaim remegnek. Nem tudom, hogy, hogyan sikerült lejönnöm ide.
Mi lesz, ha megint megégetem magam, ha ellenem fordul az erőm, és nem tudok uralkodni felette? A tegnap este homályos képei be-bevillannak egy-egy pillanatra, de az orromban  határozottan megragadt a bőröm égett, öklendeztető szaga. Nem akarom ezt, nem akarom a képességemet előidézni...!
Az emberek, kik a piactéren vannak, minket bámulnak.
- Nem mehetnénk innen? Túl sokan néznek...- zavartan a langyos homokszemcséket fürkészem.
A Nap el akar rejtőzni a tenger mögött. Az égbolt vörösen tündököl a felhők ölelésében. Hófehér madarak köröznek felettünk és a sós víz felett. Zsákmányra várnak. Rikácsolásuk egyre jobban fokozza bennem azt a hányingerkeltő érzést, ami a szívemet eszeveszett csörtetésre kényszeríti.
- Jó, de akkor siessünk. Mindjárt lemegy a Nap...- és lesz egy újabb légyottom a szellemmel.
Harry nyugtatás képen összekulcsolja az ujjainkat, miközben sebesen kapkodjuk a lábunkat egy olyan hely után, ahol senki sem lát. A bőröm bizseregni kezd érintésére. Hirtelen elárasz a meleg. A vérem lüktetve csörgedezik végig az ereimben.  A pillangók a hasamban tébolyodott csapkodásba kezdenek. Miért érzem ezt, akárhányszor megérint? Egy szó: Szerelem.

- Itt tökéletes lesz.- jó messzire kerültük az emberektől, a várostól. Egy dombon vagyunk, minek a lába beleér a vízbe. Elég sok szikla van itt...
Harry elengedi a kezem és hátrál pár lépést. Veszek egy mély levegőt, majd lassan kifújom.
A Nap hirtelen a tenger alá bukott. Az esti hűvös szellő a hajamba markol.
- Gyorsan!- sürget. Erősen koncentrálni kezdek.
- Így nem megy...- a szemeimet összeszorítom, hátha sikerül. Hallom, hogy Harry közelebb lép.
- Mit csinálsz? Nem akarlak megégetni!- pontosan tudom, hogy mire készül. Már a gondolat, hogy megcsókol észvesztő, és elindít bennem egy furcsa érzést.
- Shh!- az arcomat a kezei közzé veszi. Lágyan simulok bele az érintésébe. A szívem majd kiszakad a mellkasomból. Zöldellő, pajkos szemeivel az enyémet, majd a számat nézi, amit akaratom ellenére szorítok a fogaim közzé. Egyre csak közelít felém. Mikor már azt hittem, hogy végre megcsókol, elhajol, és az ajkaival végig cirógat a szám sarkától le a nyakam vonalán, a kulcscsontomig. Beleborzongok puha érintésébe. Kiráz a hideg és önt el a hőség egyszerre. A szemeim önként lecsukódnak. Hűs lehelete mámorítóan csiklandozza izzó bőröm. Az érzékeim parázsló tánca végigvonaglik a testemen, mikor egy rikoltozó hang szétoszlatja szenvedélyes pillanatunkat.
A harsogás irányába fordulok, mire az magával ragad. A levegő iparkodva bújik ki alólam. Hatalmas csobbanással merülök el a vízben, ami jéghideg.
A szememet hiába nyitom ki, nem látok semmit. Hallom a szellem felém közelítő gonosz kacagását.  A levegőm apró buborékokban távozik a tüdőmből. Kapálódzva igyekszem a felszínre törni. Amint kidugtam a fejem a vízből, a lidérc azonnal visszaránt a lábamnál fogva. Érzem csontos ujjainak a húsomba maró markolását. Próbálom letépni magamról, de olyan erősen szorít... Nem szólal, csak vihog.
A levegőm elfogyott.
Itt a vég.
Megfulladok egy nyavalyás tengerben! Már a gondolat dühítő. A sós víz beáramlik a tüdőmbe. Tehetetlennek érzem magam. Egyre csak távolodom a felszíntől. Harryt sem látom. Hol van?
A szellem szorítását igyekszem letépni magamról, mikor az megharap. Hirtelen elönt a parázsló düh, amit már annyi ideje keresek.
A víz forrni kezd körülöttem.
Kérlek Istenem, csak most ne hagyj cserben!
Végigégeti a csontjaimat a tűz. Hajam a víz ellenében is lángra kap. Gyönyörű vörös nyalábokban lebeg. A karom a minták vonalán meggyullad, majd az egész ég. Így értem hozzá  a szellemhez, aki visítva enged el.
Kiszabadultam!
A felszínre török és gyorsan a part felé úszok.
Kirohanok a vízből. A kísértet azonban szorosan mögöttem suhan.
Végig pattog bennem egy bizonyos szikra, amely az egész testemet lángra lobbantja, úgy, mint a rajzon Jane Smithet a víz. Forrok, izzok, nem törődök a fájdalommal, ami a csontjaim égése okoz. Teljes mámor árad belőlem. Nem tudom leírni azt az energiát, ami száguldozik az ereimben.
Megfordulok, hogy szembenézzek a lénnyel, ami gyáván menekül vissza a vízbe. Elkapom a karját, majd magamhoz rántom. A lidérc vonyít a fájdalomtól.
- Érezd csak a kínt, amit én okozok neked! Legalább tudod, hogy az a sok gyerek, fiatal nő, mit élt át, mikor megölted őket! Azt a félelmet, rémületet amit okoztál...- mikor a fényem megvilágította az arcát, összeszorult a szívem. Egy húszaséveiben járó lány áll előttem. A bűntudat, mi a mogyoróbarna szemeiből árad, keserű érzelmet telepít rám. A könnyek a szemeiből patakokban csordulnak le, a víz kiszívta ráncos bőrén. Lila ajaki összeszorulnak. Mikor élt, gyönyörű lehetett, sőt most is az. Akaratom ellenére együtt érezek vele. Gyötört szemein keresztül látom az egész történetét. A férjét, kit nem tud boldoggá tenni, az embereket, akik pletykálnak róla és becsmérelik, mert nem tudja megtartani a kedvesét, a gyermekei rózsás orcáját... Majd az élettelen testüket.
Mindenféle érzés kavarog bennem. Nem tudom, hogy mi tévő legyek.
De a gyűlölet leigázza az együttérzésemet, mikor a több ezer áldozatára gondolok.
Szorosan magamhoz rántom, és a belőlem izzó lángok szétmarcangolták őt.
A térdeimre zuhanok.
Nem tudom szavakba önteni azt, ami kavarog a lelkemben. Mintha átvettem volna a szellem érzéseit. Az ő szemein keresztül láttam az eseményeket. Szó szerint.
Egyfajta fojtogatást érzek belülről.
Vissza változtam.
A ruháim elégtek.
A hétszázát!
Harry!
Miért nem segített nekem?
Feltápászkodok, hogy visszamehessek a domb tetejére.
Koromsötét van. A csillagok apró szikrákként kukucskálnak ki egy-egy felhő mögül. Az orromig sem látok.
A tenyeremből kicsalok néhány hűséges lángot. Velük világítom meg az éjszakát.

A dombtetőn, Harry élettelenül fekszik.
Odarohanok hozzá. Óvatosan pofozni kezdem a bal kezemmel, mire ő kábultan nyitja ki a szemeit és hatalmasokat pislog. Egyből zavarba jövök, mikor eszembe jut, hogy a ruháim leégtek, és meztelenül állok előtte. A kezeimmel azonnal takarni kezdem magam, amit ő szórakozva, egy kaján vigyor keretében díjaz.
Nem is kell ide ruha! A felsőtestemen egy fűzőt formázok a lángokból, míg az alsótestemen egy hosszú szoknyát alakítok. Megoldom... A "ruháim" tökéletesen takartak.
- Élveztem a műsort Mrs. Styles... Mi történt? Annyira emlékszem, hogy a szellem átszállt a testemen.. Elájultam? Egy újabb tapasztalat. Ne engedd egy kísértetnek sem, hogy átmenjen rajtad.- nyöszörög még pár pillanatig, majd feláll.
- Mi van a szellemmel? Jól vagy?- megfogja a kezem és felsegít.
- Most már jól. Vége van. Majdnem megfulladtam, de vége van.- mosolygok diadalittasan.
- Bárcsak tudtam volna segíteni.- egy kicsit csalódott vagyok a válasza miatt. Egy részem azt reméli, hogy felháborodik, és védelmezően magához szorít. A másik részem, meg nem akarja, hogy sajnálják mert majdnem meghaltam, legalább az utóbbinak eleget tett..
Harry közelebb lép hozzám, mire a lángok a testemen, duzzogva fúrják magukat szorosan a bőrömbe. Alig takarnak. Ha még közelebb jön, a tűz elalszik a testemen...

2015. január 24., szombat

39. rész

Mary szemszöge:

Ez bizonyára csak egy álom. Igen, semmi több. Nem a valóság. Pislogtam hármat. A tükörbe nézem, de nem változott semmi. Most mit csináljak?
- Harry!- a békésen alvóhoz mentem és óvatosan, gyengén meglöktem. Normális helyzetben nem ébreszteném fel, de most...? Mi van, ha egy boszorkány rontást mért reám? Mi van, ha bármelyik órában meghalhatok?
- Mi történt?- még csukva vannak a gyönyörű zöld szemei. A hangja az álmosságtól mély, karcos, dörmögő. Egy apró  mosoly kúszott a szám szélére.
- Én is ezt kérdezném...- ott ültem az ágya szélén, mikor rám emelte homályos tekintetét.
- Hóóh!- hirtelen felült, majd a lendülettől kiesett az ágyból. Ennyire súlyos? Egy normális reggelen hatalmasat kacagtam volna ezen, de jelen pillanatban a sírás kerülget.
- Mi történt veled?- ennyit az  álmosságról.
- Szerinted én tudom?-  a hanglom elcsuklott. Mérhetetlen nehézséget éreztem a lelkemen. A szívem a nyugtalanságtól egyenetlenül vert. A könnyek patakokban folytak le az arcomon.
- Shh, ne sírj! Bármi is történt, megoldom.- idejött hozzám és megölelt. Jó szorosan a karjai közzé temettem magam. Beszívtam bódítóan kellemes illatát, ami a fenyő, menta és illatos ánizs keveréke. A testem minden egyes porcikája megízlelte a biztonság édes, andalító nektárját.
- Tetszik a hajad, olyan vad, tüzes...- egy tincset az ujjai köré tekert.
Elengedett. Felsírtam volna a  hiány tépkedő érzésétől, de nem tettem. Nem akarok olyan nő lenni, aki nem tud elszakadni egy pillanatra sem a férjétől.
Harry előkotort egy hatalmas könyvet az ágyunk alól.
- Ez milyen könyv? Még életemben nem láttam. Mindig nálad volt?
- Nos, ez segíthet nekünk, és igen, nálam volt.
- Miről szól?
- Az előttünk lévő vadászok tapasztalatai vannak benne.
- Miért nem mutattad még meg? Teli vagyok kérdésekkel.
- Mert megválaszoltam őket.
- Te írtál már bele?- nem akarok vele veszekedni...
- Nem.- hevesen lapozni kezdett.
- Mi van ha egy boszorkány rontott meg?
- Akkor már nem élnél. Ez a tegnapi naphoz kapcsolódik...
- Nem emlékszem, hogy hogyan jöttünk haza.- vágtam közbe.
- A hajad tűzzé vált, a karoddal együtt. A lángok csak erősebbek lettek, nem tűntek el, tovább terjedtek, hiába próbáltad eloltani őket. Majd felsikítottál, fájdalmasan. Nagyon megrémültem, mikor láttam, hogy valójában égsz, mármint a bőröd... A tűz ellened fordult. Azonnal próbáltalak eloltani. Azután elájultál, majd hazahoztalak. A többit meg tudod.- felpillantott rám. A szemeiben látom az aggodalmat. Mi van, ha nem leszek képes irányítani? Megégettem magam?
A könyv több ezer oldalas lehet. A kíváncsiság arra késztetett, hogy lessek az lapok rejtelmeibe, így hát a kedvesem mögé álltam.
Rengeteg vadász írta le az életét, rajzolta le a szörnyeket amiket látott. Az oldalak között felbukkantak az ikrek is, mármint a rókafélék. Nem igazán tudtam elolvasni, hogy mit írnak róluk, mert Harry tovább lapozott.
Rengeteg fajta szörny létezik. A főbb csoportok a keverék lények,  a vérszívók, az alakváltók, a szellemek és a boszorkányok. Ezeknek több fajtájuk van, ahogy a könyvből értelmeztem. Például a keverékeknél vannak patkányfélék, oroszlánfélék, jaguárfélék és szinte az összes állatot felsorolhatnám. Persze ezeknek a vadsága más.
Nem számoltam, hogy hány óra telt el, de a Nap lemenőfélben van és nem találtunk semmit.
- Biztos, hogy előfordult ez már valakivel! Nem hiszem el!- Harry dühöngve csapta össze a könyvet és földhöz vágta. Hangos koppanással ért a padlóhoz, majd kinyílt. Fürtösre néztem, aki szintén engem kémlelt. Félelmetes, hogy pont ott nyílt ki, pont azon az oldalon, ahol egy bizonyos Jane Smith egy váratlan felfedezést említett meg. Igaz, hogy csak pár szót láttam a szövegből, de annyi elég volt, hogy rájöjjek, az ő írását kerestük.
-" Egy vámpírral küzdöttem, mikor a képességeimet nem tudtam uralni. Az erőm életre kelt, ellenem fordult. Az egész testemet felemésztette. Másnap minden megváltozott. A hajam és a szemem színe kék lett, mint a víz, a bőrömön kacifántos vonalak jelentek meg, melyek az egész testemet borították. De nemcsak külső változás ért. Mikor használni akartam a képességem az egész testemen éreztem az erőmet, az egész testem átalakult..."- olvasta föl Harry hangosan.
- Ez mit jelentsen?- kérdeztem tőle. Talált egy összehajtott papírt a lapok között.
- Fejlődtél. Ennyi.- széthajtotta a lapot, amin egy rajz volt. Kikaptam a kezéből, hogy szemügyre vehessem.
- De én nem vagyok ilyen. Mármint nem tudok így átalakulni.
- Egy módon tudhatjuk meg...




2014. december 31., szerda

38. rész

Mary szemszöge:

Amint kipakoltunk, elhagytuk a szobát. Szét akarok nézni a városban. Igaz, nem nagyon változatos a táj, hisz a tenger szinte körbeveszi a települést, de tudni szeretném, hogy mi hol van.
A tiszta, sós levegőt danolva fogadta a tüdőm minden egyes légzésnél. A hűs szellő cirógatja a bőröm, miközben az a napsugarak nyaldosását élvezi. Kiszabadítottam a tincseim a szoros fonatból, amit nemrég csináltam. Nem érdekel, hadd kócolja össze őket a szél!
Megkerestük a város főterét. A piacon annyi zamatos gyümölcsöt lehet kapni pár ezüstért!... A frissen sült kenyér illata bekúszott az orromba. A gyomrom megkordult az itteni finomságoktól.
Harryvel szinte mindenből vettünk egy kicsit. Most mondanám, hogy hálásak lehetünk a vámpíroknak, meg Van Helsing-éknek, hogy léteztek, mert ha ők nem lettek volna, nem lenne pénzünk.
Lementünk a partra, hogy ott ebédeljünk. Különös, hogy senki sincs itt. Talán tilos? Nem szóltak...Elhessegettem ezeket a gondolatokat. Levettem a csizmámat, és élveztem, amint a lábam elmerült a felforrósodott homokban.
Harry kigombolta az ingét, majd legyezni kezdte magát a kezével. Melege van. Nekem pont jó az idő. Egy hófehér fűző és egy barna nadrág van rajtam.
Miközben ettünk, néztük a hullámok vonaglását és hallgattuk a tenger suhogó hangját. Olyan megnyugtató volt. A falatok jobban csúsztak lefelé.
A Nap perzselte a bőrünket, éreztem ahogy ég.
Sétáltunk egyet, mielőtt hazaindultunk.
Az itteni emberek olyan... különösek. Félnek a víztől, és megmerem kockáztatni, hogy én vagyok itt a legfiatalabb nő.
- Neked nem tűnt fel valami?- fojtottam belé a szót seperc alatt. Éppen a halakról beszéltünk, hogy még sohasem ettem, és hogy mit érdemes megkóstolnom...
- Mi?
- Nincsenek itt gyerekek. Hol vannak? Esküdni mernék, hogy én vagyok itt a legfiatalabb nő. Meg, mi volt az a kérdés a szállóban a férfitől. Emlékszel? Babát várok-e?- összeráncolta a szemöldökét. Látom a szemeiben, hogy benne is kérdések merültek fel.

Amikor a szállóba értünk, amint megpillantottuk  a tulajdonost kérdezősködni kezdtünk. Mi folyik itt? Az a bizonyos érzés megint átjár. Kíváncsiság, kalandvágy, izgatottság, mámor, mind egy apró kis szikrában, ami végig cikázik a testemen.
- Ne nevessenek ki kérem, vagy ne tartsanak bolondnak, de egy gonosz szellem él a tenger vizében. Elrabolja az összes gyermeket, fiatal nőt...  Rengetegen odavesztek..... Előle nincs menekvés.- egy hosszú csend telepedett a beszélgetésünkre. Próbáltuk felfogni a helyzetet. Egy szellem.
- A gyerekekkel mi lesz, vagy a fiatal nőkkel?- Harry hangja remegve csendült fel a kihalt némaságban.
- Vízbe fojtja őket.
- Istenem!- miféle lény képes effajta kegyetlenségre?
- Mit lehet tudni a szellemről?
- Sokan állították, hogy a lény egy nő, aki zokogva jön a felszínre. Tudják sok mende-monda él errefelé. Az egyik szerint volt egy szerelmes pár, akiknek gyermekeik születtek. Az idő múlásával azonban a férj elhidegült a feleségétől. Más nők társaságát kereste.  Az asszony fejében megfordult, hogy minden sokkal jobb lenne, ha a gyermekeik nem élének, így hát levitte őket a tengerhez. Vízbe fojtotta őket. Amint eldicsekedte a férjének, hogy mit tett, a férfi elborzadva menekült otthonról. Akkor jött rá a nő, hogy mit is csinált valójában. Meg akarta keresni a gyermekeit, de őket már elnyelte a tenger. A keresés közben az asszony is vízbe fúlt. A feleség szelleme minden este a felszínre jön és tovább kutat. Ha talál egy fiatal nőt, vagy gyermeket, elragadja őket.- a férfi utolsó szavai visszhangoznak a fejemben. " ..elragadja őket." Istenem! El nem tudom képzelni, hogy egy nő a saját húsát, vérét megölje, mert ő szerelmes. Nincs az a férfi, akiért én lemészárolnám az utódaimat. Soha!
- Biztosan észrevették, hogy milyen korig rabolja el a nőket... Mit lehet tudni?
- Igen... A huszonkét éves lányomat magával ragadta.. Huszonhárom év és békén hagy...Egy év..- a fekete gyász azonnal ránk telepedett. Várjuk csak! Azt mondat huszonhárom? Harry rám nézett. A tekintetéről bármennyire is szerettem volna, nem tudtam leolvasni az érzéseit. Elsápadt. Az aggodalom homályos palástja ráterült a csillogó szemeire. Semmi több.
- El kell tűnnöd innen!- Harry megragadta a karomat és a szobánkba húzott.
- Nem! El tudok bánni vele!- biztattam.
- Igen? És mit teszel, ha a tengerbe ránt? Nem vagy képes a víz ellen harcolni.
- Veled is küzdöttem már...- bent rekedt a levegője.
- Az más volt.- a hangja leigázott lett.
- Mégis miben? Harry segíteni akarok.- az ablakhoz sétáltam és a tengert bámultam.
- Figyelj! Tudom, hogy erős vagy, de ezt most bízd rám. Nem tud bántani. Engem csak megerősít a víz. Téged viszont.... Te is ezt tennéd! Ha valami tűz szörnnyel kellene szembenéznünk...- igaza van...
- Rendben. Elmegyek Bridge City-ből... Mégis ha kellene segítség, jelezz!- duzzogva összeszedtem a holmimat. Bármennyire is szeretnék maradni, nem lehet. Most az egyszer igaza van Harrynek. A szellem legyengítene. Nem hiszem el, hogy erősebb nálam! Nem akarom itt hagyni Őt. Tudom, neki nem árthat, de mi van, ha ő sem tud neki?
- Mi van, ha nem tudod megölni?
- Nem árthat nekem.
- De te sem neki. Vizet víz ellen. Semmi értelme. Én kellek ide.- vigyorogtam. Láttam a megadást a szemeiben. Meggyőztem!
- Jó.- sóhajtott egy nagyot.
- Szeretlek.- adtam egy csókot a szájára.
- Én is, de mellettem maradsz!
- Mindig melletted leszek.- és ezt nem csak a harcra igaz. Nyomott egy puszit a homlokomra.

Este van. A kövér Hold fénye bevilágítja az égboltot. A csillagok szikrázva ragyognak. Várunk. A város lakói a házaikban alszanak. Őket nem fenyegeti veszély. A tenger morajlása az egyetlen dal az éjszakában.
Legalábbis az volt.
Egy nő zokogása ütötte meg a fülünket.
- Itt van. - néztem Harryre.
- De hol?- alig kérdezte, megjelent előttünk egy női alak. Hosszú, lucskos, fehér, ruhát viselt, melyből a víz hatalmas cseppekben csöpögött, fekete haja ázott tincsekbe állt össze. Hófehér bőrét kiszívta a tenger. A szemeit nem láttam, de az arcát könnyek mosták.
- Meg is van...
- Terv?- egy hatalmas felhő beborította az eget. Korom sötét van. A lángcsóvák előbújtak és a bőrömön égtek, ezzel fényt hozva az éjszakában. A szellem olyan mintha nem is hallana minket, csak sír. Sajnálom szegényt. A hangja szinte összeszorítja a belsőmet, de egyben szét is akarok robbanni. Ez a nő lemészárolta a gyermekeit, sőt még több száz, ezer fiatalt. Nem érdemel sajnálatot, kegyelmet. A csóvák a karomon a levegőbe kaptak. A tűz meggyújtotta a hajam, vagy a hajam lobbant lángra magától? Nem tudom. A hatalmas sörény vöröslőn égett.
A szellem eltűnt.
El kellett volna, hogy vigyen.
Felszívódott.
- Mi történt? Hová tűnt?- nem értem... Csak így eltűnik?
- Megijesztetted, szerintem. Hogyan csináltad?- nem tudom eloltani magam...( bármennyire is hangzik butaságnak)
- Halvány lila gőzöm sincs. Egyszer csak arra a sok fiatal emberre gondoltam akiket az a lény vízbe fojtott... Dühös voltam, sőt még mindig az vagyok, de nincs itt....
- És már nem is lesz, Elvileg éjfélkor jön, bizonyára egy óra múlt.
- Nem hiszem. Nem vagyunk itt annyi ideje...
- Kis forrófejű.- kacagott hatalmasat Harry. Jót derült a saját viccén. Mondjuk tényleg szórakoztató volt, akkor abban a helyzetben.

Másnap reggel nagyon kimerült voltam. Nem emlékszem, hogy hogyan oltottam el a tüzet magamon. Sőt nem is emlékszek semmire a tegnap estéből. Megfordultam. Harry mellettem feküdt, és békésen szuszogott. Adtam egy puszit a homlokára, majd kikászálódtam az ágyból.
Az egyik falon van egy tükör, ami alatt egy kis asztal, min egy kis tál, amiben jéghideg víz van. A tálka melletti rongyot elmerítettem a folyadékban, majd megtöröltem vele az arcom. Felszisszentem mert az anyag nagyon hideg volt. Mikor a tükörbe néztem, megfagyott a vér az ereimben. Lesápadtam. A hajam... piros lett, nem is piros, inkább bordó. Mi történt velem? Lenéztem a karomra. Jézusom! A bőrömön a lángok helyén valami vörös alak keletkezett. Próbáltam lemosni magamról, de akárhogyan is dörzsöltem, nem sikerült leszedni. Mi ez? Mi történt? ...

Boldog Sikerekben Gazdag Újévet Kívánok Nektek! :)
XxB